MÁSODIK NEKIFUTÁS
Ahoy!
Még mielőtt izomból nekiesnék, néhány szót szólnék elöljáróban. Ezúttal a „bezzeg az idén” kifejezést választottam az elbeszélésem (nem novella (bár egyes, nem túlzottan pontos (de talán a „szerencsétlen” sem lenne helytelen) novella-meghatározásba talán beleférne)) mottójaként. Aki veszi a fáradtságot elolvasni, többek között azt is megtudhatja, hogy mire utal az előző mondatban található hármas zárójel. A mottó ellenére, az átláthatóság érdekében az idén is fejezetekbe osztottam be az élménybeszámolómat. A fejezetek túlnyomó többsége egy-egy nap eseményeit tartalmazza. A térképeket nagy élvezettel böngészők kedvére, minden fejezet elejére (amennyiben értelmét láttam) odaírtam, hogy honnét indultunk, és, hogy hová érkeztünk aznap. Amennyiben a lengyel helységnevekben a különleges lengyel betűket nem találtam, a rájuk (ránézésre) legjobban hasonlító magyar írásjelekkel helyettesítettem.
Domi intézkedett a pótkormánylapát ügyében, és míg vártuk, hogy megérkezzenek az „új” kormánylapáttal, és azt felrakják, megebédeltünk és igyekeztünk kipihenni az addigi eseményeket. Miután a javításokat az illetékesek végrehajtották, felhajóztunk Sztynortba, ahol aznap estére kikötöttünk. Sztynortból három is van. Mi feltehetően a fö-Sztynortban (duzy) álltunk meg. Aznap este nem spóroltunk a borral. Roberto elővett valamilyen világító izébigyókat (alapesetben nem világítanak, de ha meghajlítgatják, egy adott ideig világítanak), amelyekkel ökörködtünk. Amúgy az egész kikötőben pezsgő élet volt aznap este. Több tábortűz is volt, valamint a stégen is gitároztak és énekeltek a lengyel fiatalok.
Reggelre a legénység két tagjában is megérett az elhatározás, hogy a vitorlázást minimum egy napra felfüggesztik. A helyükre átjött Balázs (hogy nélkülük is minél jobban menjen az árboc
felállítása/lehajtása, és a hajónkon lévő sör is fogyjon (ugyanis rajtam kívül, a mi hajónkon általában csak bort fogyasztott a legénység)).
Ez volt a munka ünnepének az a bizonyos másnapja. Egész nap csikart a hasam. Szerintem egy előző nap elfogyasztott hal-krokettnak köszönhettem (azoknak, akik inkább az alkoholt gyanúsítják, elárulom, hogy május elsején a nap folyamán aránylag egyenletesen elosztva összesen ittam nyolc sört (és utána összesen két vagy három korty bort)), de mégsem mondtam érte köszönetet. Nagyjából az egész napot a hajó belsejében, vízszintesen töltöttem.
Ami a vitorlázást illeti, aznap is volt valami apróbb malőr (talán egy kormánylapát leragadása), de én aznap mással voltam elfoglalva. Mamerkiben megálltunk, és felszedtük Robertot és Nikót (aki időközben sajnos arra jutott, hogy jobban teszi, ha visszamegy Budapestre). Míg a többiek elmentek szétnézni (van ott valami nevezetesség (ha jól emlékszem, a második világháborúhoz fűződik)), én ott maradtam a „hajóra vigyázni”. Onnét Giżyckoba mentünk, ahol Nikó elbúcsúzott, és elindult hazafelé. Miután kikötöttünk, visszamentünk a városba megvacsorázni egy sokat dicsért pizzériába. Volt aki már az asztalnál behunyta szemeit (hosszú nap volt, és nagyon későn érkeztünk meg), és Domin kívül tudtommal senki nem ment el mulatni vacsora után.
Én kormányoztam, és bár megpróbáltam egy fordulásra parancsot adni, felülbírálták. Ennek a következménye az lett, hogy talajt fogtunk. A vitorlákat nem sikerült elég gyorsan lehúzni, így a szél tovább fújt befelé. A motor sem akarta az igazságot. Lassan (bár ha jól belegondolok, nem is ment az olyan nagyon lassan) már majdnem egészen a part mellett voltunk. Kisebb szélben könnyebb dolgunk lett volna, de olyan szerencsénk nem volt. A szerencse az volt, hogy a talaj aránylag szilárd volt, így lehetett valamelyest ellökni a hajót a csáklya meg az evezők segítségével. De a szél nem a mi oldalunkon állt, és ahol lehetett keresztbe rakott azzal, hogy másfelé fújt minket. Még egy fával is összeakasztottuk a kötélzetünket. A végén már nagyon a nádas (ahol sokkal nehezebb dolgunk lett volna, mivel ott a csáklya meg az evezők csak besüppedtek volna) felé sodort minket a szél. Ekkor Domi gyorsan nekivetkőzött, beugrott, és kitolta a hajót. Ezzel is nőtt a legénység szemében…
Az első igazán érdekes napot megelőző nap
Indulás: Budapest
Érkezés: Ryn
Indulás: Budapest
Érkezés: Ryn
Míg tavaly főleg (a dugóhúzó kivételével) lényegtelennek tűnő tárgyak maradtak otthon (pl. útlevél, fogkefe, napszemüveg, naptej, stb.), az idén szűk két méter kolbász maradt Magyarországon a feledékenységem miatt. Szerencsére probléma nem volt belőle, mivel mások hoztak…
Valahol Vác előtt találkoztunk a másik „magyar hajó” legénységével. Az idén feltehetően rekordot döntöttünk a magyar résztvevők számát illetően. Ugyanis két „magyar hajó” is indult, és amíg tavaly egyikünknek sem volt meg az elméletben szükséges jogosítvány, az idén tízből öten mar rendelkeztek a szükséges vizsgákkal (ketten (történetesen a két kapitány) még nem kapták meg a papírokat, mivel a Közlekedési Főfelügyeletnél az illetékesek nem dolgoznak olyan iramban, ami ezt lehetővé tette volna (az igazságosság nevében kötelességemnek érzem megemlíteni, hogy az indulás előtt tíz nappal vizsgáztak le)). Ha már szóba került a legénység, röviden bemutatnám a társaságot. Az egyik (a következő két mondattól eltekintve a továbbiakban a másik (esetleg Laciék vagy ők)) hajón Laci (aki tavaly is, és a (magyar) kezdetek óta tudtommal mindig, ott volt) volt a kapitány. A legénység Bence (aki tavalyelőtt ott volt, és akit tavaly én helyettesítettem), Balázs, András és felesége Dalmából állt össze. A másik hajón Domi (aki tavaly is, és a (magyar) kezdetek óta tudtommal szintén mindig, ott volt) volt a kapitány. A legénység Nikó, Roberto (aki másnap érkezett Németországból), Zsuzsi (akinek az elmondása szerint a tavalyi beszámolótól kapott kedvet eljönni), és belőlem állt össze.
Onnantól fogva nagyjából együtt tettük meg az utat. Eleinte aránylag gyakran kellett megállnunk, bevárni a többieket. Később viszont vezetőt cseréltek a másik autóban, és azt követően ritkábban, és rövidebb időre kellett megállnunk. Sőt, végül elsőként ők értek célba. A korrektség viszont megkívánja, hogy megemlítsem: nem a remek sofőrünkön (Domi) múlott, aki kifogástalanul végigvezette az ezer kilométert. Mi ugyanis megálltunk a többieket bevárni egy benzinkútnál, ahol eddig hagyományosan mindig meg szokott állni a társaság. Erről nem értesítettük a többieket, mert úgy gondoltuk, hogy anélkül is megállnak. Tévedtünk. Egy ideig vártunk. Aztán megvacsoráztunk. A vacsora vége felé már furcsálltuk,
hogy még mindig nem érkeztek meg. Küldtünk nekik egy SMS-t, amelyre az általuk írt válaszból kiderült, hogy utasítás hiányában nem álltak meg…
Onnantól fogva nagyjából együtt tettük meg az utat. Eleinte aránylag gyakran kellett megállnunk, bevárni a többieket. Később viszont vezetőt cseréltek a másik autóban, és azt követően ritkábban, és rövidebb időre kellett megállnunk. Sőt, végül elsőként ők értek célba. A korrektség viszont megkívánja, hogy megemlítsem: nem a remek sofőrünkön (Domi) múlott, aki kifogástalanul végigvezette az ezer kilométert. Mi ugyanis megálltunk a többieket bevárni egy benzinkútnál, ahol eddig hagyományosan mindig meg szokott állni a társaság. Erről nem értesítettük a többieket, mert úgy gondoltuk, hogy anélkül is megállnak. Tévedtünk. Egy ideig vártunk. Aztán megvacsoráztunk. A vacsora vége felé már furcsálltuk,
hogy még mindig nem érkeztek meg. Küldtünk nekik egy SMS-t, amelyre az általuk írt válaszból kiderült, hogy utasítás hiányában nem álltak meg…
A tavalyihoz hasonlóan mi (magyarok) értünk elsőnek Rynbe, de az idén az első Lengyelországban töltött este nem kellett megjegyeznem egyetlen új lengyel nevet sem. A lengyelek ugyanis csak másnap csatlakoztak. Az ivászatot is aránylag lightosan oldottuk meg (egy-két üveg „Full Light” nevű lengyel sör (amelyről a tavalyi beszámolóban már szó esett). A hajókon aludtunk, és fáztunk.
Az első vitorlázást is tartalmazó nap
Indulás: Ryn
Érkezés: Rydzewo
Indulás: Ryn
Érkezés: Rydzewo
Arra ébredtünk, hogy süt a nap és fúj a szél. Délelőtt összeszereltük a hajókat, és átvettük az átvételre szoruló felszereléseket. Aztán vártunk. A lengyelek az idén kevesebben voltak, mint a magyarok. Nem jártam utána, hogy ilyen volt e máskor, de arra tippelnék, hogy nem. Dél körül kocsival elindultunk Giżyckoba, hogy összeszedjük Robertot, aki vonattal érkezett Németországból. Előtte vettünk egy tálca sört (a jól bevált, néptáncosokat ábrázoló rajzzal), hogy ha kell, legyen nálunk. Roberto egy tizenhárom órás vonatutazáson volt túl, amely elmondása szerint elég kényelmetlen volt. Örült hát, hogy véget ért. Mire visszaértünk Rynbe, a többiek már elrongyoltak. Ezért mi sem tétováztunk sokat, utánuk eredtünk. Jó szelünk volt (bár nem olyan jó, mint ami aznap délelőtt időnként fújt). Egy szűk óra vitorlázás után Roberto visszasírta a vonatutazást.
Az idén eleinte észak felé vettük az irányt. Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy Rynből levitorláztunk (dél felé) a csatornákig, amelyeken főleg motor segítségével (még amennyiben jó felől fújt volna a szél, a hidak miatt akkor is le kellett volna hajtani az árbocokat) mentünk át, és onnét vettük az irányt észak felé. Aki azt gondolta (esetleg remélte), hogy egyetlen mondattal átsiklom a csatornákon való áthaladáson, nagyot tévedett. Ugyanis ott történt az első jelentősebb (és az anyagi vonzatát tekintve, a második legnagyobb) malőr. Már elfelejtettem, hogy pontosan miért, de megközelítettük a főszervező (Sebastian) hajóját. Mivel náluk gyorsabban haladtunk, csökkentenünk kellett a sebességünket. A motor viszont nem akart engedelmeskedni, és az aktuális kormányosunk figyelmét teljesen lekötötte. Így a hajó kormányzásával senki sem foglalkozott. Ennek az eredménye az lett, hogy egy a jégkorong világából ismert palánkra-lökésnek a hajós megfelelőjét figyelhették meg az esetleges nézők. Mivel a csatorna fala ott épp betonból készült, az akciónak nyoma is lett. Eme nyomok eltüntetéséért fizettünk 150 zlotyit. Ekkor már elmondhattuk, hogy izgalmakban túltettünk az előző évi vitorlatúrán.
Aznapra sikerült még egy mókás eseményt beiktatni. Már vitorlával haladtunk, és arra lettünk figyelmesek, hogy a többi hajó összegyűlt. Odavitorláztunk megnézni, mit osztogatnak. Egyszer csak arra észleltünk, hogy valaki behúzta a kéziféket. A többi hajón mindenki nevetett. Kiderült, hogy az egyik hajó ráment egy homokzátonyra. A következőnek is sikerült eme bravúrt végrehajtani, és ezt követően mindenki hasonló sorsra jutott. Nagy gond persze nem volt, hiszen elég volt egy kicsit felhúzni a svertet, és már mehettünk is tovább.
Estére Rydzewoban szálltunk meg. Ott egy kemping területén található vendéglőben voltunk döbbent tanúi egy, a vendégek elzavarására kiagyalt módszernek. Egy lengyel nótának egy körülbelül egy (maximum másfél) perces részének a végtelenített (gyakorlatilag úgy hangzott,
mintha egy bakelit lemez ugrana egyet) ismétlésével igyekeztek elvenni a vendégek életkedvét. Talán nem kis mértékben ennek köszönhetően, a vacsora befejezése után aránylag hamar visszakeveredtünk a hajóra. Ott a gázfőző készülék segítségével „raktunk egy kis tábortüzet” a hajó fedélzetén. A mi hajónkon sajnos nem volt zenész, de a másik magyar hajón ketten is voltak, és szerencsére áthallatszott az ének.
Estére Rydzewoban szálltunk meg. Ott egy kemping területén található vendéglőben voltunk döbbent tanúi egy, a vendégek elzavarására kiagyalt módszernek. Egy lengyel nótának egy körülbelül egy (maximum másfél) perces részének a végtelenített (gyakorlatilag úgy hangzott,
mintha egy bakelit lemez ugrana egyet) ismétlésével igyekeztek elvenni a vendégek életkedvét. Talán nem kis mértékben ennek köszönhetően, a vacsora befejezése után aránylag hamar visszakeveredtünk a hajóra. Ott a gázfőző készülék segítségével „raktunk egy kis tábortüzet” a hajó fedélzetén. A mi hajónkon sajnos nem volt zenész, de a másik magyar hajón ketten is voltak, és szerencsére áthallatszott az ének.
Az első főként vízen (vagy annak közvetlen közelében) töltött nap
Indulás: Rydzewo
Érkezés: Sztynort (duzy)
Indulás: Rydzewo
Érkezés: Sztynort (duzy)
Délelőtt megint jó szelünk volt, és elindultunk Sztynort felé. Az első nap izgalmai/szerencsétlenségei aránylag hamar leértékelődtek. Ugyanis még Giżycko előtt sikerült nagyjából minden addigi eseményt (talán 2001 óta) izomból überelni. Egy nagyobb hullámon egyszer csak hülyén mozgott a hajó. A kapitány odaszólt az aktuális kormányosnak, hogy kormányozzon már, mire ő közölte, hogy hiába mozgatja a kormányt. Elég hamar kiderült a hajó irányíthatatlanságának oka. A kormánylapát ugyanis kettétört, és az a része, amelynek a vízben a helye, a vízben volt ugyan, de a hajótól egyre távolabb. Ez 200 zlotyinkba került. Gyorsan leszedtük a vitorlákat, és beindítottuk a motort. A nagy hullámok miatt a motor nem volt túlzottan hatékony, sem a haladás, sem pedig az irányítás szempontjából. Ennek köszönhetően majdnem ütköztünk egy másik hajóval is. Mivel nem volt fent vitorlánk, feltehetően arra következtettek, hogy motorral haladunk (amiben ugyan volt igazság), és ezért neki van elsőbbsége. Már nagyon közel voltunk, amikor sikerült velük megértetni, hogy műveletképtelenek vagyunk. A szerencsénk az volt, hogy a szél nagyjából jó irányba fújt minket. Roberto felvetette, hogy esetleg használhatjuk az egyik evezőt a kormánylapát helyett. Így is tettünk, és végül sikerült nagyobb baj nélkül partot érni Giżyckoban a csatorna elején (észak felé nézve). Ott lehajtottuk az árbocot. Természetesen az sem teljesen úgy sikerült, mint ahogy azt terveztük. Roberto az árboc leeresztése közben ugyanis elesett. Esés közben belekapaszkodott az árbocba, amely lefelé menet még Zsuzsit is eltalálta (aki azért szerencsére talpon maradt). Roberto a hajó aljában végezte, ahol szerencsére nem találta el a nagyvitorla behúzókötelének a rögzítőjét (abból ugyanis igen csúnya sérülések születhettek volna).
Domi intézkedett a pótkormánylapát ügyében, és míg vártuk, hogy megérkezzenek az „új” kormánylapáttal, és azt felrakják, megebédeltünk és igyekeztünk kipihenni az addigi eseményeket. Miután a javításokat az illetékesek végrehajtották, felhajóztunk Sztynortba, ahol aznap estére kikötöttünk. Sztynortból három is van. Mi feltehetően a fö-Sztynortban (duzy) álltunk meg. Aznap este nem spóroltunk a borral. Roberto elővett valamilyen világító izébigyókat (alapesetben nem világítanak, de ha meghajlítgatják, egy adott ideig világítanak), amelyekkel ökörködtünk. Amúgy az egész kikötőben pezsgő élet volt aznap este. Több tábortűz is volt, valamint a stégen is gitároztak és énekeltek a lengyel fiatalok.
Az első nap, amely az előzőnél kevésbe izgalmasnak bizonyult
Indulás: Sztynort (duzy)
Érkezés: Wegorzewo
Indulás: Sztynort (duzy)
Érkezés: Wegorzewo
Reggelre a legénység két tagjában is megérett az elhatározás, hogy a vitorlázást minimum egy napra felfüggesztik. A helyükre átjött Balázs (hogy nélkülük is minél jobban menjen az árboc
felállítása/lehajtása, és a hajónkon lévő sör is fogyjon (ugyanis rajtam kívül, a mi hajónkon általában csak bort fogyasztott a legénység)).
Aznap vitorlázás közben sokat ültem a kormánynál. Aránylag hamar sikerült megtalálnom a tó fenekén lévő köveket, de szerencsére komolyabb baj nem lett belőle. A széltől egy kevésbé védett helyen már talán hetes erősségű szelünk is volt. Negyedszeles haladás mellett a legénységet is megfürdettem egy kicsit (senkit nem ejtettem a vízbe, de időnként a fedélzet fölött is jött egy kevés víz).
Wegorzewoba befelé menet a csatornában egy elágazáshoz értünk, és amíg azon tanácskoztunk, hogy melyik táblának higgyünk (egymás mellett két tábla ellenkező dolgokra buzdított minket), áthaladtunk azon a ponton, amelynél el kellett volna fordulnunk. „Nem baj, majd megfordulunk és visszamegyünk”. Odáig rendben volt a dolog, hogy megfordulunk. De a megfordulás végén fennakadtunk az iszapos talajon, és a szél is besodort minket a nádasba. Az evezőlapátok, a csáklya és a motor segítségével végül sikerült ellökni magunkat, és a jó irányba elindulni. A kormánylapátot viszont nem sikerült visszaengedni (nádasból való kijövetel érdekében mindent felhúztunk) a megfelelő pozícióba. A kormányzást továbbá nehezítette, hogy elfelejtettük visszaereszteni a svertet. Mivel nem akartuk eltörni még egy kormánylapátot, a csatorna szélén megálltunk, hogy rendbe hozzuk a kormányt. Amint a hajóból kiléptem, észrevettem egy Orlen (ez Lengyelországban olyasmi, mint itthon a MOL) kutat, és térdet hajtottam a nagysága előtt. Az előző mondat a bizonyítványt magyarázó verzió volt. Az igazság kevésbé költői. Ugyanis a hajóról kiugorva, egy kötélben megakadt a lábam, amelynek következményeként a parton eltaknyoltam.
A kormánylapát helyreállítása után behajóztunk a kikötőbe, és kikötöttünk. Bementünk a városba, megebédeltünk, és megvártuk a többieket. Este tábortűz volt. A két magyar hajóról egy belevaló csoport megkereste az erre alkalmas helyet, és megcsinálták. Talán elkelt volna egy kis magyar kolbász (a sütésre alkalmas fajtából), de volt lengyel kielbas, ami aránylag jól helyettesítette. Bor volt, sör is volt, és énekben meg jókedvben sem kellett hiányt szenvednünk.
Az első nap, amelyen szinte teljesen hasznavehetetlennek bizonyultam
Indulás: Wegorzewo
Érkezés: Giżycko
Indulás: Wegorzewo
Érkezés: Giżycko
Ez volt a munka ünnepének az a bizonyos másnapja. Egész nap csikart a hasam. Szerintem egy előző nap elfogyasztott hal-krokettnak köszönhettem (azoknak, akik inkább az alkoholt gyanúsítják, elárulom, hogy május elsején a nap folyamán aránylag egyenletesen elosztva összesen ittam nyolc sört (és utána összesen két vagy három korty bort)), de mégsem mondtam érte köszönetet. Nagyjából az egész napot a hajó belsejében, vízszintesen töltöttem.
Ami a vitorlázást illeti, aznap is volt valami apróbb malőr (talán egy kormánylapát leragadása), de én aznap mással voltam elfoglalva. Mamerkiben megálltunk, és felszedtük Robertot és Nikót (aki időközben sajnos arra jutott, hogy jobban teszi, ha visszamegy Budapestre). Míg a többiek elmentek szétnézni (van ott valami nevezetesség (ha jól emlékszem, a második világháborúhoz fűződik)), én ott maradtam a „hajóra vigyázni”. Onnét Giżyckoba mentünk, ahol Nikó elbúcsúzott, és elindult hazafelé. Miután kikötöttünk, visszamentünk a városba megvacsorázni egy sokat dicsért pizzériába. Volt aki már az asztalnál behunyta szemeit (hosszú nap volt, és nagyon későn érkeztünk meg), és Domin kívül tudtommal senki nem ment el mulatni vacsora után.
Az első nap, amelyen a kapitány megmártózott a Mazury tavak egyikében
Indulás: Giżycko
Érkezés: Mikołajki
Indulás: Giżycko
Érkezés: Mikołajki
Előző nap este már kezdtem magamhoz térni, de reggelre már teljesen jól voltam (amennyiben eltekintünk a herpesztől, amely a felső ajkamon virított). Reggelire megettük az előző esti pizza maradékait. A nap első érdekességére nem kellett sokat várnunk.
Én kormányoztam, és bár megpróbáltam egy fordulásra parancsot adni, felülbírálták. Ennek a következménye az lett, hogy talajt fogtunk. A vitorlákat nem sikerült elég gyorsan lehúzni, így a szél tovább fújt befelé. A motor sem akarta az igazságot. Lassan (bár ha jól belegondolok, nem is ment az olyan nagyon lassan) már majdnem egészen a part mellett voltunk. Kisebb szélben könnyebb dolgunk lett volna, de olyan szerencsénk nem volt. A szerencse az volt, hogy a talaj aránylag szilárd volt, így lehetett valamelyest ellökni a hajót a csáklya meg az evezők segítségével. De a szél nem a mi oldalunkon állt, és ahol lehetett keresztbe rakott azzal, hogy másfelé fújt minket. Még egy fával is összeakasztottuk a kötélzetünket. A végén már nagyon a nádas (ahol sokkal nehezebb dolgunk lett volna, mivel ott a csáklya meg az evezők csak besüppedtek volna) felé sodort minket a szél. Ekkor Domi gyorsan nekivetkőzött, beugrott, és kitolta a hajót. Ezzel is nőtt a legénység szemében…
A csatornákhoz érve be kellett látnunk, hogy az addig gyakran rakoncátlankodó motor már szinte teljesen bedöglött. Ennek (meg talán a jó időnek) köszönhetően nem a négy lóerős, benzinnel működő, kültéri motor segítségével haladtunk, hanem az egy embererős (sörrel működő) Balázs húzott minket a csatorna partjáról. A másik hajót Bence húzta (bár ott nem voltak problémák a motorral). A csatorna vége előtt megálltunk egy kicsit enni, inni, pihenni, és Sebastianékat megvárni. A részletekkel ezúttal nem fárasztom az olvasók szemeit, de szerintem egy pompás kis pikniket sikerült összehoznunk.
Mikołajki felé haladva a hajón mindenféléről értekeztünk. Szóba került, hogy Stanisław Lem meghalt. Valahogy hozzám szegezték a kérdést miszerint olvastam e a szóban forgó író műveiből. Ha sakkban a nagymester cím viselésére jogosultak közé tartoznék, feltehetően meglenne bennem a képesség, hogy pár lépéssel előrébb járjon az agyam, mint ahol a sakkparti (vagy talán a beszélgetés) épp tart. De mivel nem tartozom az említett társasághoz, belefutottam egy szellemi öngólba. Már az első válasznál elszúrtam a dolgot. Egy „nem” nem fedte volna az igazságot, de talán nem köveztek volna meg ezért (még akkor sem, ha kiderül). Ehelyett rávágtam, hogy igen. A következő kérdésre, miszerint mit olvastam, már nem tudtam válaszolni. Egy labdarúgásos hasonlattal élve, ez eddig olyasmi volt, mint amikor a védő a labdát él akarja rúgni, de rosszul találja el, és a játékszer az alapvonalon átgurul. Ez nem túl szerencsés, de ettől még egyetlen szurkoló sem tépi ki a haját. A következő megmozdulástól viszont már inkább. Itt már a szögletrúgásból beadott labdát nekifutásból akarja a már említett védő elrúgni, de előtte megcsúszik, és hanyatt vágódása közben egy ollózós mozdulattal bevarrja a saját kapujának az egyik pipájába. A „mentőkérdésre” (a szögletrúgás), hogy mi volt a műfaj, azt találtam válaszolni, hogy „valószínűleg novella volt, mivel regénynek rövid, versnek viszont béna volt”…
Mikołajkiba már evezők segítségével kötöttünk ki. Aki nem olvasta a tavalyi beszámolót, annak mondom, hogy Mikołajki egy nagyon helyes kis lengyel város. Van ott egy jó kis pizzéria, ahová az idén nem mentünk el. Helyette egy másik kicsi vendéglőben kötöttünk ki (a tavalyi beszámolóban erre nem tértem ki, de utolsó nap ott ebédeltünk). Nagyon jó volt. Az idén számtalan helyen ettünk egy „zsurek” (nem tudom, hogy kellene írni, de minden
esetre így ejtettük) nevet viselő levest. Talán itt volt a legjobb. Azért más gasztronómiai élményekben is részesedtem. Az egyik, a Herpex nevet viselő herpesz kezelésére használt krém, amelyet már az első kanál zsureknek az arcomba való betolás alkalmával sikeresen lenyaltam az ajkamról. Nem hiszem, hogy ezt önszántamból rendszeresíteném. Sokkal jobban ízlett viszont a tabascos paradicsomlé. Eddig is ismertem (és szerettem) a csípős paprikával megbolondított paradicsomlevet, de a tabasconak van egy savanykás íze, amely egyáltalán nem bizonyult kellemetlennek. Visszafelé menet a kikötőben lengyel mulatós zenét játszottak. Voltak, akik maradtak, de az én lábaimból konkrétan hiányzott a boogie (ahogy ezt Roberto (ha jól emlékszem) mondaná).
Közben közévágtunk az alkoholkészleteinknek. Nálam az éhség meg alkohol nem egy szerencsés párosítás. Ez most is bebizonyosodott, de erre majd később visszatérek. Elöljáróban talán csak annyit, hogy a többieknek sikerült rábeszélni arra, hogy énekeljek valamit norvégul… A paprikás krumpli viszont nagyon finom volt. Ebéd után talán az alkohol és a napsütés együttesen kifejtett hatására (ez így szépen hangzik, de mivel az egyik lelkébe sem látok bele, azt sem merem kizárni, hogy más volt az indíttatás), Domi és András megfürödtek a tóban.
Utána újra Mikołajki felé vettük az irányt. Szinte végig én vezettem, és közben kártyáztunk. Jó volt. Mikołajkiban kikötöttünk, és elmentünk gofrit enni. Az ottani szerencsétlenkedéseimre most nem térek ki (amúgy is jobb volt élőben). Este kiültünk a kikötőben egy szórakozóhely elé, ahol elfogyasztottunk egy, zsureket, némi sört, némi égetett szeszt, és befejezésül egy üveg kaliforniai rozét. Utána lefeküdtünk.
Utószó (az első fejezet, amelyben meg sem próbálok egy adott napnak az eseményeire összpontosítani)
A tavalyi túra után Lacival és Domival elhatároztuk, hogy az idén már úgy próbálunk elindulni, hogy már ott lapul a zsebeinkben a vitorlás jogsi. Ennek érdekében beiratkoztunk egy tanfolyamra. A tanfolyam nagyon jó volt (célra vezető módszerekkel készítettek fel, és apró gesztusokkal barátságos légkört teremtettek), és árban is előnyösnek bizonyult. Mindenkinek bátran merem ajánlani az „Ormai klán” vitorlaiskoláját. Március végén volt az elméleti vizsga (írásbeli Hsz, és öt tantárgyból szóbeli). A szóbelin mindhárman átmentünk, de engem a Hsz-ből visszatapsoltak. Sajnos nem lehetett május előtti vizsgaidőpontot kicsikarni. Ezért, míg Laci és Domi már áprilisban levizsgáztak gyakorlatból is, nekem meg kellett várni, hogy Lengyelországból hazaérjek. A lengyelországi túra utolsó napjaiban már egyre jobban nyomasztott a közelgő vizsga. Ez kedvezőtlenül befolyásolta a kedvemet, és sokkal fáradékonyabbnak is bizonyultam emiatt. Miután hazaértünk, volt másfél napom felkészülni, és sajnáltam, hogy Lengyelországba nem vittem magammal tanulnivalót. Aztán végül eljött a nap, amely a lengyelországi vitorlázás élvezetében korlátolt. Amíg első nekifutásra 1, második nekifutásra 2 pont hiányzott. Szerencsére másodszor nem a megfelelthez, hanem a hibátlanhoz képest hiányzottak a pontok. Még aznap délután lezavartam a gyakorlati vizsgákat is, amelyeken nem sikerült megbuknom (igaz, nagyon nem is igyekeztem (sőt, talán inkább arra törekedtem, hogy megfeleljek)). „Sima liba!”.
Mikołajki felé haladva a hajón mindenféléről értekeztünk. Szóba került, hogy Stanisław Lem meghalt. Valahogy hozzám szegezték a kérdést miszerint olvastam e a szóban forgó író műveiből. Ha sakkban a nagymester cím viselésére jogosultak közé tartoznék, feltehetően meglenne bennem a képesség, hogy pár lépéssel előrébb járjon az agyam, mint ahol a sakkparti (vagy talán a beszélgetés) épp tart. De mivel nem tartozom az említett társasághoz, belefutottam egy szellemi öngólba. Már az első válasznál elszúrtam a dolgot. Egy „nem” nem fedte volna az igazságot, de talán nem köveztek volna meg ezért (még akkor sem, ha kiderül). Ehelyett rávágtam, hogy igen. A következő kérdésre, miszerint mit olvastam, már nem tudtam válaszolni. Egy labdarúgásos hasonlattal élve, ez eddig olyasmi volt, mint amikor a védő a labdát él akarja rúgni, de rosszul találja el, és a játékszer az alapvonalon átgurul. Ez nem túl szerencsés, de ettől még egyetlen szurkoló sem tépi ki a haját. A következő megmozdulástól viszont már inkább. Itt már a szögletrúgásból beadott labdát nekifutásból akarja a már említett védő elrúgni, de előtte megcsúszik, és hanyatt vágódása közben egy ollózós mozdulattal bevarrja a saját kapujának az egyik pipájába. A „mentőkérdésre” (a szögletrúgás), hogy mi volt a műfaj, azt találtam válaszolni, hogy „valószínűleg novella volt, mivel regénynek rövid, versnek viszont béna volt”…
Mikołajkiba már evezők segítségével kötöttünk ki. Aki nem olvasta a tavalyi beszámolót, annak mondom, hogy Mikołajki egy nagyon helyes kis lengyel város. Van ott egy jó kis pizzéria, ahová az idén nem mentünk el. Helyette egy másik kicsi vendéglőben kötöttünk ki (a tavalyi beszámolóban erre nem tértem ki, de utolsó nap ott ebédeltünk). Nagyon jó volt. Az idén számtalan helyen ettünk egy „zsurek” (nem tudom, hogy kellene írni, de minden
esetre így ejtettük) nevet viselő levest. Talán itt volt a legjobb. Azért más gasztronómiai élményekben is részesedtem. Az egyik, a Herpex nevet viselő herpesz kezelésére használt krém, amelyet már az első kanál zsureknek az arcomba való betolás alkalmával sikeresen lenyaltam az ajkamról. Nem hiszem, hogy ezt önszántamból rendszeresíteném. Sokkal jobban ízlett viszont a tabascos paradicsomlé. Eddig is ismertem (és szerettem) a csípős paprikával megbolondított paradicsomlevet, de a tabasconak van egy savanykás íze, amely egyáltalán nem bizonyult kellemetlennek. Visszafelé menet a kikötőben lengyel mulatós zenét játszottak. Voltak, akik maradtak, de az én lábaimból konkrétan hiányzott a boogie (ahogy ezt Roberto (ha jól emlékszem) mondaná).
Az első nap, amelyen meleget reggeliztem
Indulás: Mikołajki
Érkezés: Popielno
Indulás: Mikołajki
Érkezés: Popielno
Remekül indult a nap. A zuhany olcsó volt (bár Sztynortban még olcsóbban megúsztam (annak ellenére, hogy ott papíron drágább volt), mivel gyakorlatilag belógtam), nem kellett sorban állnom, és annyi meleg/forró víz volt amennyi jól esett. Ezzel a konstellációval Lengyelországban az idén ott találkoztam először. Erre tett rá egy lapáttal Zsuzsi, amikor előállt azzal a felvetéssel, hogy össze kellene ütni egy, az addigiaknál izmosabb reggelit. Aki ismer, tudja, hogy egy „villás reggelinek” ritkán tudok ellenállni (főleg akkor, ha erre nyolc óra után kerül sor). A végeredmény egy kielbasos tojásrántotta lett, amely nagyon ízlett.
Domi még reggel megpróbált életet lehelni a motorba, de jelentősebb siker nem koronázta eme igyekezeteit. Végül abban maradtunk, hogy beindulni beindul (aztán egy idő után megunja a működést). Ha nem használjuk, tovább nem rontunk a helyzeten, és így talán megússzuk büntetés nélkül, ha a visszaadásnál ellenőrzik, hogy a motor működik e. A délelőtt hátralévő része aquapark-látogatással vagy városnézéssel telt. Én az utóbbin vettem részt, így csak arról tudok beszámolni. Röviden összefoglalva, azt mondhatom, hogy bejártuk a várost. Aztán kiültünk egy kávézó elé a víz mellett. Ott vártuk meg, hogy a többiek visszatérjenek a lubickolásból.
Kora délután sikerült elindulnunk. A terv az volt, hogy esetleg lemegyünk dél felé, ahol fellelhető a Mazury tavak melletti legszebb (állítólag) város. Sajnos későn (a másik magyar hajó (addigra a lengyelek már hazamentek) még nálunk is jóval később) indultunk Mikołajkiból, és a szél sem fújt kedvező irányból. Aznap a szél ereje sem közelítette meg a túra elején tapasztaltakat. Így a terv megváltozott, és Popielno felé vettük az irányt, ahol tavaly is megszálltunk (és ahol fociztunk). Az időjárás meg a tény, hogy nem kell nagy távolságot megtennünk, lehetővé tette, hogy felbontsunk néhány üveg bort. Itt helyénvalónak tartom megemlíteni, hogy az általunk hozott bornak egy jelentős részét egy, Vincze Béla által készített 1999-es egri cuvéeje tette ki. Ez nem egy rossz bor (sőt!), de közvetlenül a palack megnyitása után nem ajánlatos a fogyasztása. Tanácsos egy másfél, két órát hagyni a palackban szellőzni. Ezért ennek a fogyasztása komoly tervezést igényel. Így nem egyből nyakaltunk be „néhány üveg bort”, hanem szépen sorban :))) Mellé sajtot ettünk, és egyszerű dalokat énekeltünk.
Este megpróbáltunk tábortüzet csinálni, de hamar kiderült, hogy ahhoz jó előre engedélyt kellett volna kérni, és el kellett oltanunk. Ez valamelyest kedvezőtlenül hatott a kedvünkre, de bevonultunk a hajóba, ahol beszélgettünk, ittunk, énekeltünk, és amint elkészült a leves, amelybe nagyjából mindent beleraktunk, amit a hajón találtunk, ettünk is.
Az első nap, amelyen nagy közös főzés is volt
Indulás: Popielno
Érkezés: Mikołajki
Indulás: Popielno
Érkezés: Mikołajki
Későn keltünk, szikrázó napsütésre, és még meleg is volt. A napot azzal kezdtük, hogy egy mosogatószivacsot kimentettünk a vízből. Az gondoltuk ugyanis, hogy az este folyamán a nagy jókedv közepette bepottyanhatott, és egész éjjel a hajó mögött a vízben fagyoskodott. Később kiderült, hogy nem is a miénk volt. Azért csereszivacsként megtartottuk (hátha még elhagyjuk a sajátunkat). Egy gyors bevásárlás után elindultunk. Útközben visszakaptuk a másik magyar hajóról a vödrünket, amely segítségével a tavon lemostuk a hajónkat. Ezt követően a hajó belsejében aludtam egyet. Hirtelen arra ébredtem, hogy valaki megint kipróbálta a kéziféket. Ez annak volt köszönhető, hogy a svert nem volt felhúzva elég magasra. Kint a fedélzeten emiatt ketten is majdnem a vízbe kerültek. Eme eset a Czarci Ostrów nevű szigetnél esett meg, ahol megálltunk megebédelni. Tüzet raktunk, és a krumpli megpucolása után a hölgyekre (Dalma és Zsuzsi) bíztuk a paprikás krumpli elkészítését. Nem bántuk meg.
Közben közévágtunk az alkoholkészleteinknek. Nálam az éhség meg alkohol nem egy szerencsés párosítás. Ez most is bebizonyosodott, de erre majd később visszatérek. Elöljáróban talán csak annyit, hogy a többieknek sikerült rábeszélni arra, hogy énekeljek valamit norvégul… A paprikás krumpli viszont nagyon finom volt. Ebéd után talán az alkohol és a napsütés együttesen kifejtett hatására (ez így szépen hangzik, de mivel az egyik lelkébe sem látok bele, azt sem merem kizárni, hogy más volt az indíttatás), Domi és András megfürödtek a tóban.
Utána újra Mikołajki felé vettük az irányt. Szinte végig én vezettem, és közben kártyáztunk. Jó volt. Mikołajkiban kikötöttünk, és elmentünk gofrit enni. Az ottani szerencsétlenkedéseimre most nem térek ki (amúgy is jobb volt élőben). Este kiültünk a kikötőben egy szórakozóhely elé, ahol elfogyasztottunk egy, zsureket, némi sört, némi égetett szeszt, és befejezésül egy üveg kaliforniai rozét. Utána lefeküdtünk.
Az első nap, amelyen meglátogattam az „aquaparkot”
Indulás: Mikołajki
Érkezés: Budapest
Indulás: Mikołajki
Érkezés: Budapest
Az utolsó vitorlázást is tartalmazó nap is reggel kezdődött. Reggeli után Domival elmentem kipróbálni a sokak által sokat dicsért „aquaparkot”. Ez egy akkora szállodának a része, amelybe Mikołajki lakósságának túlnyomó része elférne. Na jó, az talán túlzás, de minden esetre egy nagyon nagy szállodáról van szó. Az aquapark sem volt kicsi. Rengetegféle pezsgőfürdő, szaunák, és még csúszdák is voltak. A csúszdákból voltak a hagyományosakból (ahol mindenféle kanyarok után egy medencébe pottyan az ember) meglepően hosszú verziók. A számomra legújszerűbb egy „hagyma” nevet viselő csúszda volt, amelyben körbe-körbecsúszott az ember (ezáltal egyre nagyobb sebességre szert téve), amíg egyszer csak egy tölcsérben találta magát, ahol a megszerzett lendület segítségével egy-két kört leírt, mielőtt közében kipottyant. Nem bántam meg, hogy elmentem. Azt viszont megbántam, hogy papucsban mentem. Ráadásul egy „masszírozós” papuccsal tettem meg az utat. Már az odaérkezés előtt beláttam, hogy rossz döntést hoztam, amikor a hajón hagytam a cipőmet (hogy kevesebb dolgot kelljen cipelnem). Visszafelé ráadásul még elmentünk a vonatállomásra Robertotól elbúcsúzni, aki akkor indult haza. Két napig fájt a lépegetés.
Kora délután elhagytuk Mikołajkit, és Ryn felé vettük az irányt. Ott visszaadtuk a hajókat, kifizettük a 350 zlotyi büntetést, és elindultunk hazafelé. Varsóban majdnem eltévedtünk, de végül megúsztuk. Egy mókás eset is volt az egyik kereszteződésben. Nem tudtuk, merre menjünk. Ezért Domi kiszállt, hogy egy másik autóstól megkérdezze. Közben a kocsi elkezdett hátrafelé gurulni. Az anyósülésről Balázs, akit a hazafelé vezető útra leigazoltunk (a vitorlázásnál is jól bevált), megpróbálta behúzni a kéziféket. Hamar kiderült, hogy Domi autójában nem ott van a kézifék, mint más autókban. Közben a másik magyar autóban, amely mögöttünk volt, kocsijuk épségét féltve villámgyorsan tolatni kezdtek. Balázs végül úgy oldotta meg a helyzetet, hogy kézzel rátenyerelt a fékre. Elvégre ez is nevezhető kézi féknek… Varsó után megálltunk egy utolsó zsurekre. Magyarországon valahol elbúcsúztunk a másik autóban utazóktól, és ezzel gyakorlatilag véget ért a 2006-os lengyelországi vitorlástúra.
Utószó (az első fejezet, amelyben meg sem próbálok egy adott napnak az eseményeire összpontosítani)
Következzenek hát azok a szösszenetek, amelyeket valami miatt nem sikerült a korábbi fejezetekbe belepréselni.
A tavalyi túra után Lacival és Domival elhatároztuk, hogy az idén már úgy próbálunk elindulni, hogy már ott lapul a zsebeinkben a vitorlás jogsi. Ennek érdekében beiratkoztunk egy tanfolyamra. A tanfolyam nagyon jó volt (célra vezető módszerekkel készítettek fel, és apró gesztusokkal barátságos légkört teremtettek), és árban is előnyösnek bizonyult. Mindenkinek bátran merem ajánlani az „Ormai klán” vitorlaiskoláját. Március végén volt az elméleti vizsga (írásbeli Hsz, és öt tantárgyból szóbeli). A szóbelin mindhárman átmentünk, de engem a Hsz-ből visszatapsoltak. Sajnos nem lehetett május előtti vizsgaidőpontot kicsikarni. Ezért, míg Laci és Domi már áprilisban levizsgáztak gyakorlatból is, nekem meg kellett várni, hogy Lengyelországból hazaérjek. A lengyelországi túra utolsó napjaiban már egyre jobban nyomasztott a közelgő vizsga. Ez kedvezőtlenül befolyásolta a kedvemet, és sokkal fáradékonyabbnak is bizonyultam emiatt. Miután hazaértünk, volt másfél napom felkészülni, és sajnáltam, hogy Lengyelországba nem vittem magammal tanulnivalót. Aztán végül eljött a nap, amely a lengyelországi vitorlázás élvezetében korlátolt. Amíg első nekifutásra 1, második nekifutásra 2 pont hiányzott. Szerencsére másodszor nem a megfelelthez, hanem a hibátlanhoz képest hiányzottak a pontok. Még aznap délután lezavartam a gyakorlati vizsgákat is, amelyeken nem sikerült megbuknom (igaz, nagyon nem is igyekeztem (sőt, talán inkább arra törekedtem, hogy megfeleljek)). „Sima liba!”.
Akik a beszámolót olvasva arra következtettek, hogy az idén a tavalyihoz képest kevésbé „mozogtunk együtt” a lengyelekkel, jól látják. Az idén így alakult. Kevesen is voltak, később érkeztek, hamarabb mentek haza, meg mittomén. Így is jó volt, úgy is jó volt. Lehet, hogy jövőre megint szorosabb lesz velük a kapcsolat.
Említettem, hogy a herpeszemet egyáltalán nem feszélyeztette a közelgő vizsga, és rendkívül jól érezte magát. Arra viszont nem tértem ki, hogy másoknak a herpesze sem fogta vissza magát. Mivel ez nem érintett mindenkit (de mindkét hajót), megszülettek a „lepráspoharak” és „leprásüvegek”, valamint a komolytalan elméletek arra, hogy ki milyen módon tett szert a szóban forgó arcdíszekre.
Az idén megtörtént az a „csúfság”, hogy a Magyarországról hozott bort nem sikerült meginni. Lehet keresni magyarázatokat, kifogásokat, sőt talán bűnbakokat is. Azt viszont gyávaságnak tekinteném (az ember vállalja a tetteiért a felelősséget). Sőt, ha úgy vesszük, egyes körökben ez talán még pozitívumként is értékelik (idézhetném a nézetet, miszerint „a pia van az emberért, nem pedig fordítva”).
Míg Magyarországon már az utazás előtt megjött a tavasz, Lengyelországba mi értünk hamarabb. Viszont szinte napról napra zöldült a táj, és amikor elindultunk hazafelé, már szembetűnő volt, hogy néhány nap alatt mennyit változott a táj.
Giżyckoban Roberto, miután úgy vélte, hogy az árbocos eset után rendbejött, felhívta figyelmünket arra, amit egy hatalmas sirálynak gondolt. Azt követően, hogy megtekintettük a felénk repülő madarat, elárultuk neki (Robertonak), hogy azt a fajta sirályt tudós körökben bizony hattyúnak szokták nevezni…
A tavalyi beszámoló végén megemlítettem, hogy amikor szóba került valami izgalmas esemény, a kérdésre, hogy mikor volt, a válasz szinte mindig az volt, hogy „2 éve (2003)”. Az idén tettünk annak érdekében, hogy jövőre a friss vitorlázósok ne gondolhassák, hogy a budai kutyavásárhoz hasonlóan, Lengyelországban is egyszer volt eseménydús vitorlázás.
Amint az elektronikus papír széles körben elterjed (és a szöveg mellett videót is képes lesz megjeleníteni), és a dohányárun található figyelmeztetésekhez hasonlóképpen az alkoholos italokat is ellátják ilyenekkel, az „Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt” felirat felett talán látható leszek,
amint a norvég himnuszt (nagyjából úgy, ahogy azt egy fociszurkoló tenné), egy lengyel szigeten eléneklem (röstellem kimondani, de ha nem mondanám, és másnak feltűnne, még kevésbé lenne rám nézve hízelgő, hogy egyből a harmadik sor végén vandet helyett landet (norvégul mindkettő értelmes szó) hagyja el ajkaimat, és amint azon jár az agyam, hogy valami nagyon nincs rendben, a következő szót is elvétem (med helyett ved-et (norvégul ezúttal is mindkettő értelmes szó) énekelek)). Védelmemre (nem felmentésemre) legyen mondva, hogy már nagyon sok éve nem énekeltem (sőt, hallani is csak a dallamot hallottam) a szóban forgó dalt.
A videót Roberto rögzítette, mig a fényképekböl szinte mindenki készitett. Aki többet akar látni, jöjjön el jövőre…
Ennyi volt a mese mára, zárul Gyuszi mesetára…
Ennyi volt a mese mára, zárul Gyuszi mesetára…
4 megjegyzés:
a videóban már jeleztem: gyula, ezt sajnos fel fogom rakni az internetre...
borzasztóan örülök, hogy ha heveny késéssel is, de betarthattam szavamat :)
ahoy, barát!
Becsuletedre legyen mondva, hogy mar annak idejen is felraktad. Most talan valamivel tovabb marad fent...
viszont szeretném még hozzáfüzni, hogy szerintem érdemtelenül elvetted novella-definícód szaftját, mely ugyanis emlékeim szerint szó szerint így szólt:
"regénynek nem elég hosszú, versnek meg nem elég szar."
:)))
Biztos vagyok benne, hogy erre rosszul emlekszel. Maximum a "bena" helyett "szar" hangzhatott el...
A versekkelt alapvetoen nincs bajom (sot vannak, amelyek kifejezetten tetszenek). Igy az emlekeidben elo mondat az en szajambol ertelmetlen.
Megjegyzés küldése