(HÁT MÉG A ROSSZHOZ)
Aki a Mazury tavakon való harmadik vitorlázásomról szóló írásomat nem olvasta, ne a saját készülékében keresse a hibát. Ugyanis a tavalyi beszámoló bizony elmaradt. Az idén is felmerült az olvasók táborában, hogy talán most sem készül el a hajónapló. Szerencsére (bár ezt (hogy szerencsére, vagy sajnos) igazából a teljes szöveg elolvasása után lehet kellőképp eldönteni) alaptalannak bizonyultak eme félelmek.
Aki a rövid változatra kíváncsi, a következő bekezdésben elolvashatja. Aki viszont rendelkezik olyan önsanyargató hajlamokkal, hogy a teljes beszámolót magáévá tegye, kárpótlásként megtudhatja többek között, hogy mit keres a magyar országgyűlés házelnöke a Pisa partján, hogy a flancoláson kívül mit lehet kezdeni egy jó single malt whiskey-vel, hogy mit nem érdemes inni Gizyckoban a pizzázóval átellenben, hogy miképp kerül vakbél a beszámolóba, vagy épp, hogy jártunk-e nádasban az idén.
Vigyázat! A következő bekezdéstől már nyújtott verzió…
Nehéz szülés.
Eddig egyik évben sem indultunk el ilyen nehezen. Elvileg egykor indultunk volna a Duna Plaza elől. Az nem jött össze, mert a másik (az "egyik"-ben nyilvánvalóan én voltam) autó nehezen szedte össze az utasokat meg a túrához szükségesnek ítélt kellékeket. Végül három óra tájban sikerült elindulni. Persze az indulás után sem ment olyan gyorsan a haladás, mint amit előre reméltünk, és amihez a korábbi években hozzászokhattunk. Amikor Szlovákiában először megálltunk, megtudhattuk Laciéktól, hogy a GPS szerint reggel nyolcra érjük el úticélunkat. Az ostoba GPS viszont még sejteni sem sejthette, hogy milyen terveink voltak még aznap estére. Az eredeti tervben az szerepelt, hogy útközben megtekintjük a labdarúgó Európa bajnokság második negyeddöntőjét, amelyben a horvátok és a törökök mérik (mostanra persze már csak mérték, de a tervek elkészítésének időpontjában a szóban forgó esemény még a jövőnek volt része) össze tudásukat. Meg is álltunk, nagyjából a meccs kezdetekor, de tekintettel a megtett útra és a még hátralévő távolságra, úgy döntöttünk, hogy inkább csak a második játékrészt nézzük meg. Ez persze nehezebb feladatnak bizonyult, mint azt elsőre gondoltuk. Ugyanis azzal a ténnyel kellett szembenéznünk, hogy nem minden útszéli kocsmában mutatják a mérkőzést (ez valószínűleg másképp lett volna, ha a horvátok helyett a lengyelek (ha nem tévedek nagyot (amire persze ezúttal is minden esélyem megvan), egy csoportban voltak) jutnak tovább). Végül a harmadik helyen sikerrel jártunk. Egyben sikerült, egy vacsora keretében, elfogyasztani az idei első zsureket (úgy írtam, ahogy mondani szoktam, de könnyen előfordulhat, hogy még az sem helyes) meg pirogot. A mérkőzésben viszont kevesebb örömöt leltem. Annyira, hogy a hosszabbítás helyett inkább autóba ültem, és a volán mögött aludtam egy jót annak érdekében, hogy kipihentebben vágjak neki a következő szakasznak. Varsó után megint cseréltünk sofőrt, és utána már csak Ryn-ben ébredtem fel, ahová negyed hatra értünk. Miután megbeszéltük, hogy ki melyik hajóval lesz (az, hogy ki kivel lesz, már korábban meg volt beszélve, de a helyszínre érve arról kellett dönteni, hogy a rendelkezésünkre álló két hajó közül melyik csapat melyiket választja), lefeküdtünk.
Vigyázzunk, mert könnyen viharba keveredhetünk!
Késő délelőtt felébredtünk, és miután az adminisztráció nagyrészét elintéztük, elmentünk pénzt felvenni és bevásárolni. Végül lerendeztük a maradék adminisztrációt és elindultunk. Kötelező gyakorlat jellegével az idén is megnéztük a ”sirályszigetet”. Ez a nevéből ítélve lehet egy botrányosan szarnak ígérkező horrorfilm címe is, de esetünkben egy olyan sziget, ahol sok (naggggyon sok) a sirály. Jó szelünk volt, időnként esővel megturbózva, ami aztán hirtelen kisebb viharra váltott. A kapitányunk (Domi) épp a GPS-t nézte, azt vizsgálva, hogy milyen gyorsan haladunk. Aztán egyik pillanatról a másikra egyéb dolga is akadt. A szélről annyit, hogy egyesek szerint elérte a Beaufort skálán a hetes fokozatot (tavakon a melységtől függően 100-140 centiméter magasságú hullámok, az összes tarajon összefüggő fehér hab, a hullámok taraját felkapja a szél (itt pl. elég jól leírják a Beaufort skálát)). A nagy szél váratlan érkezése miatt nem tudtuk időben csökkenteni a vitorláink felületét. Ennek köszönhetően a hajó irányításával meggyűlt a bajom. Egy gyorsan lepergő eseménysorozat végkifejletét egy hasonlóan gyors mondatban összefoglalva, sikerült leszednem a másik hajóról a motoron lévő kavitációs akármit (talán lemez). Ha a bizonyítványt kellene magyaráznom, felhozhatnám védelmemre, hogy nekünk volt elsőbbségünk, de amennyiben nagyobb mértékben figyelek, és a kormány mellett a grosz shottot is megfelelően kezelem, nem billenünk meg, és épp elkerüljük az ütközést. Erre persze bárki (de elsősorban Gyuris István, akinek ez amúgy is nagy álma, és ha valamiért áttérne a hindu vallásra, annak reményében tenné, hogy a következő életében trolibuszként vagy villamosként születhetne újra) rávághatja (és hozzáteszem, jogosan), hogy "ha az anyámnak (nem az enyémnek, hanem az övének) áramszedője lett volna, én (és itt megint nem rám kell gondolni, hanem arra, akinek a szájából hangzik el a mondat) most trolibusz lennék". Épp ezért nem is pazarolok erre több leütést, hiszen mostanra már bizonyára minden olvasó eldöntötte magában, hogy ezügyben mit gondol (a baleset milyen arányban köszönhető az én tapasztalatlanságomnak, a bénaságomnak, a külső tényezőknek, vagy a földönkívülieknek).
Miután sikeresen letudtuk a másik hajóban való kárt tevés feladatát, elégedetten közelítettük meg (amilyen gyorsan csak tudtuk) az egyik partot, ahol egy öbölben lehorgonyoztunk, és a kajütbe bevonulva megvártuk, hogy elmúljon a vihar. A másik hajó a másik irányba ment, és társaink valahol a tó másik oldalán igyekeztek átvészelni a vihart. A hajó ringatása, az eső kopogása, a hosszú út meg az átélt izgalmak együttes hatására gyorsan elaludtunk. Aztán arra ébredtünk, hogy mellettünk áll a másik hajó, ahol mindenki mentőmellényben díszeleg (mi is megállapítottuk (látván a jó példát), hogy nem is olyan rossz ötlet ilyen időben az efféle viselet). Megbeszéltük a történteket, és ittunk egy kis zubrovkat meg egy kis whiskeyt az ijedtségre. Aztán elmentünk Mikolaikiba, ahol kikötöttunk. Bár ha jól belegondolok, talán mégsem ment annyira (hogy egyetlen mondatban elintézzem) simán a kikötő elérése. Aki Ryn felől már megközelítette a szóban forgó várost vitorlás hajóval (a kalóz meg az optimista névre hallgató hajótípusok kivételt képeznek), feltehetően emlékszik rá, hogy előtte kötelező jelleggel még el kell végezni egy-két tornagyakorlatot. Ugyanis van ott két híd, amelyek megkövetelik, hogy az arra hajózók lehajtsák az árbocaikat. Ez biztosította számunkra aznap délutánra a jókedvünk egy részét. Az egyik hajón valószínűleg nem rendelkezett a legénység a kellő árbóclehajtó tapasztalattal. Ennek az lett a következménye, hogy nekimentek a hídnak. Gond nem lett belőle, de mindenesetre vicces látvány volt. Este megnéztük a harmadik negyeddöntőt, ahol káprázatos játékkal 3-1 arányban győzték le az oroszok a hollandokat. A meccs után esélyesnek tartottuk az orosz válogatottat akár a végső győzelemre is.
Legyek
A vasárnap azzal indult, hogy felhívtunk egy vitorlamestert, hogy javítsa meg a másik hajó orrvitorláját (mert az a nagy szelében megsérült (ha jól emlékszem egy szem szakadt ki belőle (úgy is fogalmazhatnék, hogy a szél kitépte az egyik szemét (de az úgy nagyon brutálisan hangzana)))). A lényeg az, hogy sikerült megjavíttatni.
Az időjárás az előzi napinál jóval barátságosabbnak bizonyult. Sőt, ha engem kérdezne valaki, azt mondanám, hogy túlzottan barátságos volt. Ugyanis már reggel sikerült alaposan leégnem. Ebben amúgy nagy bajnok vagyok, és ennek köszönhető, hogy ilyenkor könnyen be tudnék épülni főtt homárok közé, ha a haza ezt követelné tőlem. Erre szerencsére még nem került sor (elég kellemetlen lehet, ha egy tálcán feküdnék, és valaki hirtelen letöri az egyik végtagomat). A már említett hasonlóság csökkentése, valamint a napszúrás elkerülése érdekében bevonultam a kajütbe olvasni, és egy kicsit pihenni. Közben Kriszta kipróbálhatta magát kormányosként. Az ördögszigeten (két éve ott volt az a bizonyos himnuszos eset) megálltunk egyet bográcsozni. Határozottan jó volt. A sziget állatvilága viszont kevésbe lopta be magát a szívünkbe. Annál inkább a hajók kajütjébe. Amikor elindultunk, azt vettük észre, hogy tele van a hajó legyekkel. Megkíséreltük őket kikergetni, de nem jártunk sikerrel. Aznap este egy Niedzwiedzi Rog nevű helyen szálltunk meg. Elég vadregényes helyszín volt. Egy kisbolt/kocsma fedett teraszán (nem volt benti helység) néztük meg az utolsó negyeddöntőt, amelyben az olaszok és a spanyolok mérték össze az erőtlenségüket. Hosszú, és unalmas mérkőzésnek bizonyult. Ráadásul nagyon kicsi volt a készülék, a kép mákos volt, és a kommentárt lengyelül hallgathattuk (nem mintha a többi mérkőzést más nyelven tekinthettük volna meg, de a kép méretet és minőségét figyelembe véve, az érthető kommentár felértékelődik), miközben belénk fagyott valami, ami hosszú (de rövid is lehet), barna, büdös, sz-el kezdődik, ar-al végződik, és nem szivar. Felmerült bennem a gondolat, hogy gól nélküli mérkőzésen egyik csapatot sem lenne szabad tovább engedni (ilyenkor inkább a gólt hozó mérkőzés vesztes csapatának kellene felkínálni egy újabb esélyt (így legalább minden csapat rá lenne kényszerítve a gólszerzésre)). Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez nem ilyen egyszerű, de egyáltalán nem élveztem a két csapat tehetetlenségét nézni 120 percen át. A hajóra visszatérve megint szembesültünk azzal a szomorú ténnyel, hogy az bizony tele van legyekkel. Lefekvés előtt szép számmal irtottuk őket, de az éjszaka folyamán rá kellett jönnünk, hogy az esti küzdelem a szélmalomharc kategóriába esett. Viszont még mindig jobban jártunk a másik hajó legénységénél. Őket ugyanis reggel négykor kizavarták a legyek a hajóról…
Suvary
Reggeli után nekiálltunk megjavítani a motort. Előző nap ugyanis egy pöcköt (itt ékezetek nélkül elég vicces lehet) ledarált a motor. A schwert javítását megúsztuk, mert magától megjavult. A csatornán kifelé haladva nagyon sajnáltuk, hogy nem volt nálunk videokamera. A másik hajót vontattuk, és nem volt lent a schwertjük. Ennek köszönhetően össze-vissza, széltől szélig sodródott, hiába igyekeztek kormányozni. A kedvező időjárást kihasználtuk arra, hogy lemossuk a hajót. Egy kempingnél megálltunk fürdeni egyet, és megtekintettünk egy nagyon szép vitorlás hajót. Kicsit csalódtunk, amikor motorral hagyta el a stéget, amelyhez ki volt kötve, de a méreténél fogva talán nem lett volna könnyű dolga, ha kizárólag vitorla segítségével próbálja a feladatot végrehajtani.
Pisz volt aznap az úticelunk, de meg mielőtt megközelíthettük volna a várost, át kellett haladnunk az első (és tervek szerint utolsó, de erre még később visszatérek) zsilipen. Azok számára, akiknek nem volt még részük zsilipezésben, röviden összefoglalom a lényeget. Adva van két víztömeg, amelynek a tenger feletti magassága nem egyezik. A zsilip egy olyan szerkezet, amely elősegíti a hajók közlekedését az egyikről a másikra. Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy a két víztömeg között van egy olyan tér, amely mindkét oldalról lezárható, és mindkét oldal külön nyitható. Most azt az esetet fogom felvázolni, amikor fentről megy lefelé egy hajó. A zsilip fentről nyitva és lentről zárva van. A vízszint a fenti vízzel egyezik. A hajó behajózik, és mögötte becsukódik a zsilip ajtaja. Aztán leengedik a vizet. Nem a lenti ajtót nyitják ki (bár az úgy sokkal izgalmasabb lehetne a jelenlegi gyakorlatnál), hanem a zsilipőr ugrik egy fejest, és kihúzza a zsilip alján található dugót. Na jó, ez sem fedi teljes mértékben a valóságot. A zsilipőr valamit megnyom, vagy meghúz, vagy mittoménmitcsinál vele, amelynek hatására a hajó alatt lévő víz lassan átszivárog a mélyebben fekvő vízbe. Amikor a zsilipben megmaradt víz egy síkban van a lenti vízzel, kinyitja a lenti kaput, és kiengedi a hajót, miután egy pillangóhalóra emlékeztető szerkezettel beszedte a hajó legénységétől a zsilip használatáért járó pénzmagot. Visszafelé hasonló az eljárás, de pont fordítva (bár ott is ugyanúgy a zsilipőr szedi be a pénzmagot (nem pedig forditva)) J
A mi hajónkon Kriszta kivételével mindannyian (ugye mennyivel nagyobbnak tűnik így a létszám, mintha azt írtam volna, hogy „Domival mindketten”) mentünk már vitorlás hajóval zsilipen, de talán neki sem ez tette leginkább emlékezetessé ezt a napot. Amikor 2005-ben először voltam vitorlázni, az egyik első lengyel szó, amit megtanultam, a suvary volt. Ez magyarul annyit jelent, hogy nádas (amennyiben nem azt jelenti, nagy tévedésben élek azóta). Hallottam történeteket arról, hogy mennyire könnyű belekeveredni (es mennyivel lehet nehezebb kikeveredni), de abban az évben közelről nem ismerkedtem meg a szóban forgó vízinövényekkel. A következő évben már közelebb kerültünk, de az sem okozott komolyabb nehézséget. 2007-ben, amelyről nincs hajónapló (mea maxima culpa) viszont izomból belefutottunk egybe. Akkor végül Domi kiugrott, és az elemekkel meg a hajóval megküzdve kisegített a vegetáció karmai közül. Nem volt olyan jó időnk, mint az idén, és nagyon átfagyott szegény. Úgy gondolom, nem kis szerepe volt ennek abban, hogy az idén nem május elején mentünk vitorlázni, hanem június végén. Az értelmes olvasok már bizonyára sejtik, hogy még lesz a beszámolóban szó nádasról. (Természetesen csak értelmes olvasói vannak ennek a beszámolónak, de e sorok olvasásakor bárki lehet valamiért indiszponált, és ezért biztos ami biztos alapon írtam le az előző mondatot). Nem is kell sokat várnia, mert Pisznél már épp kikötni készültünk, amikor felmerült, hogy a nyugis nap befejezése előtt a városba érve kellene valamit sportolni. Meg is lett a sportolás, de még a kikötés előtt sikerült lezavarni. Ugyanis akkor sikerült az idén először bevitorláznunk a nádasba. Leginkább Domi mozgathatta meg a végtagjait, mert idén is beugrott a vízbe. Ellentétben a tavalyi esettel most nem volt rajta gumicsizma. Ez a lábain jól látszódott utána, mert össze-vissza vágta a nád. Aztán a hajó is majdnem begyűrte maga alá, de végül sikerült kijutnunk a nádasból és kikötni. Ezalatt a délelőtti hajómosásról árulkodó nyomokat gyorsan és hatékonyan meg is semmisítettük.
Sportolás után bementünk a városba, és megtekintettük a Pisa nevű folyót. Beültünk egy vendéglőbe megvacsorázni. Kedves volt a pincérnő, de nem mindent értett meg elsőre. Vacsora után benéztünk egy rendezvényre, amelynek igencsak falusi búcsú jelege volt. Azért tartogatott számunkra egy-két meglepetést. Az első talán a sör ára volt. Laci ment el elsőként sörért, és miután kikérte az italt, a csapos kezébe nyomott egy adag pénzmagot, amelyről azt gondolta, megfelel. A csapos enyhén meglepődve nézett vissza, mire Laci egy pillanatig megijedt (nem úgy, mint például egy viharban, amikor azt gondolja az ember, hogy „na itt ér véget a tetves földi életem”, hanem úgy, mint amikor kiderül, hogy egy korsó sör nem 800, hanem 2000 forintba kerül). Aztán alaptalannak bizonyult a félelme, mert a visszajáró összegből meglepetten tapasztalta, hogy jóval olcsóbban mérték a sört, mint amire számított. A következő döbbenet akkor ért minket, amikor a táncdalféléket a színpadon előadó három hölgyemény mögött megpillantottunk egy feliratot, amely arra engedett következtetni, hogy az MSZP soraiban vannak, akik külföldön igyekeznek növelni a népszerűségüket arra az esetre, ha valami miatt Magyarországon előbb-utóbb kevésbé lesznek népszerűek. És azt kell mondanom, hogy jól választotta meg, hogy milyen rendezvényen legyen fővédnök, hiszen a következő fellépő előadása után talán meglepően magas sörárakat is képesek lettünk volna megbocsájtani (de mivel nem kellett, így az elégedett helyett nagyon elégedetten tértünk vissza a hajóinkra). Mielőtt nekiesnék a keddi eseményeknek, azért elárulom, hogy mégis milyen zenei csemegében volt részünk. Egy Voo Voo nevű együttes játszott mindenféle finomságokat, amelyeknek most nem fogom megírni a műfaját (mert már egyaltalán nem vagyok jó a zenei műfajok pontos meghatározásában (most fog kiderülni, hogy mennyire öregedtem meg (persze ez nem lehet meglepetés olyanok számára, akik az utóbbi években felülről is látták a fejemet), de úgy látom, hogy a főbb műfajok egyre több alkategóriával rendelkeznek, és a különböző műfajok között egyre nagyobb mértékben van átjárás)), de szerintem volt köze a jazzhez.
Szemben a tervezettel
Kedden reggeli után nem javítottunk motort, hanem a térkép megtekintése után elhatároztuk, hogy megpróbáljuk más útvonalon megközelíteni a Sniardwy tavat. Még délelőtt megálltunk egy stégnél pihenni. Voltak rajta diszkrét méretű, de ékes lengyel nyelven megfogalmazott egyértelmű jelzések, amelyek arról világosítják fel a kedves hajósokat, hogy nem szabad ott kikötni. Ezeket a táblákat, mondván „mi nem értünk lengyelül”, figyelmen kívül hagytuk, és megálltunk egy üveg borra. Hatunknak nem sikerült véget vetni a kövi dinkát tartalmazó palacknak, mielőtt jött egy nem épp ifjú hölgy egy kisfiúval (feltehetően az unokája), és úgy elkergetett minket, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Így a tervezettnél tíz perccel (de talán volt az egy negyed óra is) korábban indultunk tovább. Az egész hétre jellemző szembeszél vitt minket az eltervezett útvonalon, míg nem értünk egy kanyarhoz, ahol halászhálók és sekély víz tette nagyobb kihívássá a haladást, mint aminek örültünk volna. Laciék bele is mentek a nádasba. Mi közben már előrébb voltunk, de minket is nagyon rossz irányba (lásd nádas felé) fújt a szél. Ezért mi kidobtuk a horgonyt, amely a sok hínár között meg is találta a neki legmegfelelőbb helyet, ahonnan megfoszthatott minket a nádas örömeitől. Végignézhettük viszont, mintegy páholyból, ahogyan Laciék igyekeznek kivergődni (előtte lévő nap ők néztek minket a kikötőből). Annyival talán nagyobb szerencséjük volt, mint nekünk Piszben, hogy jobb irányból fújt a szél. Közben megjavítottuk a kormánylapátot lent tartó zsinórt (pontosabban kicseréltük), amely valahol elszakadt. Végül feladtuk az eredeti terv szerinti útvonalon való haladást, és visszafordultunk.
Délután négy óra után (bőven) értünk a zsiliphez. Ennek annyi volt a jelentősége, hogy dupla annyiba került az áthaladás, mint előző nap. Amikor már a csatorna végét megközelítettük, láttuk, hogy sokan állnak a csatorna szélen kikötve, és néhányan még interakciót is kezdeményeztek. Végül megfogadtuk a tanácsukat, miszerint ne menjünk ki a nagy tóra, mert nagyon nagy a szél, és inkább töltsük mi is a csatornában az éjszakát. Ebben (mármint, hogy megálltunk) nem kis szerepe volt annak, hogy hosszú nap állt mögöttünk, és el voltunk fáradva, mert a szél ugyan erős volt, de viharnak nem neveztem volna. Mivel az élelmiszerkészleteink erősen fogyófélben voltak, négyen felfedezőútra indultunk. Hamar rájöttünk, hogy nagyjából a semmi kellős középen vagyunk, de végül megtálaltuk a falu kocsmáját, és mellette egy kis boltot. A boltban bevásároltunk, és utána a kocsmába leültünk. Miután a lányok megvizsgálták a meleg étel kínálatot, úgy döntöttünk, hogy szólunk a többieknek, jöjjenek ők is egy kis “bigos”t enni. A bigosról azt kell tudni, hogy a zsurekhez hasonlóan valamilyen szinten (bár messze nem olyan mértékben) helyi ételnek mondható (de a zsurektől eltérően nem leves). A bigosra nagyon sokat kellett várni, és nem sikerült neki beváltania a hozzá fűzött reményeket, de legalább meleget ettünk. Előtte lévő nap megírtam két képeslapot, de Piszben nem találtunk olyan postaládát, amelybe ha bedobom, elviszik a címzettnek. Itt viszont találtam egyet, ami olyannak látszott, és gyorsan bedobtam. Aztán felmerült, hogy talán mégsem olyan postaláda volt, mint amilyennek néztem, és másnap a helyi boltos értetlenül nézi a beérkezett postáját, hogy ki az az elmebeteg, aki neki juttat el idegen nyelven írt képeslapokat, amelyen egészen más címzettek szerepelnek (akkor jót nevettünk a felvetésen, de amikor visszaértem Budapestre, és már a második hetemet töltöttem a munkahelyemen anélkül, hogy megérkezett volna az oda küldött lapom, azért elgondolkoztam (végül azért mégis megérkezett)). Utána visszasétáltunk a hajóinkhoz, ahol még leültünk egy kicsit borozni.
Melegen még fröccsnek sem
Szerda reggelre meglepő látvány fogadott minket. A hajó kívülről tele volt valamilyen bogarakkal, melyeknek a nagy része már el is pusztult. Zsírprofi módon nem hagytuk magunkat ettől kibillenteni a lelki egyensúlyból, és a jelenség magyarázatának keresése helyett inkább eltakarítottuk a tetemeket (meg az élő bogarakat is). Aznap sem kellett hiányt szenvednünk napsütésből. Bár szélből kevesebb jutott, mint a napból, arra sem lehetett komoly panasz (talán azt az esetet kivéve, amikor egy vízibicikli vígan leelőzött minket). Tettünk egy utolsó kísérletet egy fehérbor elfogyasztására, de kénytelenek voltunk belátni, hogy amíg nincs megoldva a fehérbor hűtése, addig a gondolatért is kár. Még fröccsként sem volt élvezhető. Már majdnem Mikolajkiban voltunk, amikor visszafordultunk, hogy megkeressük és bevontassuk Laciékat. Ők ugyanis NAGYON lemaradtak J Ezt ők azzal magyarázták, hogy nekik már nem jutott szél. Erre Krisztával meg Domival mondhatnánk, hogy voltak ők előttünk is, és onnantól kezdve már nem lehet a lemaradást kizárólag a különböző szélviszonyokkal magyarázni… Vacsora után beültünk megnézni az első elődöntőt, amelyben a németek játszottak a törökök ellen. Páran kicsit később álltunk fel az asztaltól, aminek az lett a következménye, hogy lemaradtunk az első két gólról. Szerencsére így is jutott mit nézni (és három gól). Mivel elég távol ültünk a televíziós készüléktől, kiküldtünk egy felderítő csapatot a kinti teraszra, ahol kivetítőn ment a mérkőzés. Aztán a csapat maradéka is utánuk ment. A kivételt én képeztem, mert nem öltöztem elég melegen, és kint fáztam. Ezért bent maradtam. Az egyik helyi fiatalember egyből megtalált. Szerintem alkalmasnak talált arra, hogy gyakorolhassa az angol nyelven való kommunikációt. A kedvenc itala rumos jeges tea volt, amelyből kettőt nekem is meg kellett innom. Így utólag visszagondolva, talán jobban járok, ha egy kicsit fázok...
Kardinális baki
Úgy tűnik, az előző nap gyenge teljesítménye után nagyon felszívták magukat Laciék. Persze lehet, hogy rátett egy lapáttal egy megjegyzésem („majd úgyis megvárjuk őket a csatorna bejáratánál), amelyet Domi nem késlekedett feléjük továbbítani. Mindenesetre úgy belehúztak, hogy nem sikerült utolérnünk őket a csatornáig. Talán még a következő vitorlás részen is ők voltak a gyorsabbak. Halvány vigaszt jelentett számunkra egy Oskar nevű hajó, amelyet aznap többször is lehagytunk (a csatornákban mindig visszaelőzött, mert nem kellett más hajót húznia, és motorral eleve gyorsabban ment nálunk). Két csatorna között még arra is sikerült alkalmat kerítsünk, hogy aki akart, menet közben megmártózkodhatott a hajókat körülvevő vízben. Gizycko előtt az utolsó nagy tavon (amelyen két évvel korábban Roberto kezében törött el a kormánylapát) azért sikerült valamilyen mértékben visszaállítani a világ rendjét. Ehhez azért talán az is hozzájárult, hogy Laciék nem vették figyelembe (vagy egyáltalán észre) a kardinális jelzéseket, és egy kicsit megfeneklettek egy homokpadon. Persze anélkül is több mint valószínű, hogy visszavágtunk volna egyet az előző két vereségért. Gizyckoban már a kikötésnél ért az első kellemetlen meglepetés. Valahonnan előpattant egy nímand. Tette az agyát, és mindenképp ki akart belőlünk csikarni egy sört. Végül Laciék kezébe nyomtak egyet az almás sörök közül, amelyeket Laci reggel anélkül vásárolt meg, hogy feltűnt volna az ízesített mivolta. Amíg a hajókon lazítva vártuk, hogy közeledjen a második elődöntő időpontja, tanúja lehettem annak a vicces jelenetnek, amikor az egyik szemben álló hajóról valaki vízbe esett amikor ki akart lépni a stégre (a jelenetet azért minősítem viccesnek, mert a vízbe esett hölgynek nem lett baja (bár arról nincs hírem, hogy megfázott-e vagy sem)).
A második kellemetlen meglepetést a szaniter létesítmények okozták, amelyek nem nyerték el a tetszésemet (szerintem másét sem). A kocsma, amelyet elsőnek kiszemeltünk a meccs megtekintésére, tele volt, mire oda értünk. Ezért elindultunk be a városba egy másikat keresni. Már majdnem belenyugodtunk, hogy vissza kell battyogni a kikötőbe és állva nézni a mérkőzést, amikor egy olyan kocsmára bukkantunk, amely szinte üres volt. Televízió ugyan volt (ráadásul jó nagy darab), de be sem volt kapcsolva. Végül csak annyi kellett, hogy megkérjük őket, és egyből lett kép is meg hang is. Az italok tekintetében kevésbé jártunk sikerrel. A társaság egy része úgy döntött, hogy kipróbálja a Mazury est nevű koktélt. Aki megkóstolta, nem ajánlja senkinek. Én tabascós paradicsomlevet szerettem volna fogyasztani. Lehet, hogy elsőre sikerült, de aztán véget ért a paradicsomlé. Végül almalevet ittam szódával. Az elődöntő is csalódást hozott, mert az orosz csapat egyáltalán nem úgy játszott, mint ahogy azt a negyeddöntő után elvártuk. Ki is kaptak.
Fejest a kulába
A péntek bizonyos tekintetben elővetítette a szombatot. Laura ugyanis már délután hazaindult. A délelőttöt elég lightosra vettük. A Lacikat reggeli után felköszöntöttük névnapjuk alkalmából (kaptak egy-egy kapitánysapkát meg képeslapot). Aztán elmentünk megnézni a gizyckoi erődítményt. Megnéztük. Visszafele megnéztük, ahogy a hidat elfordítja a hídforgató bácsi. A mai világban egy picit meglepő (de ugyanakkor valamilyen szinten jólesik ilyet látni), hogy kézi erővel egy mechanikus szerkezet segítségével teszi ezt. Rádöbbentett arra, hogy elődeink is tudtak egy-két okosságot.
Laurát gyalog is elkísérhettük volna a vonatállomásra, vagy akár taxiba is ültethettük volna, de ha már egyszer hajóval vagyunk… A vonatállomásnál volt egy kikötő (feltehetően még mindig ott van), amelybe úgy sikerült bemennünk, hogy rosszul értelmeztük a jelzéseket. Ennek az lett a következménye, hogy a schwerttel megtaláltunk egy rakás követ. Szerencsére nem lett belőle komolyabb gond, és második nekifutásra szépen bemotoroztunk. A terv szerint elkísértük volna a vonatig, de amikor a bosman megjelent, és hajónként 6 zlotyit kért volna a kikötésért, úgy döntöttunk, hogy Laura már nagy lány, és egyedül is odatalál. Ezt követően elindultunk Ryn irányába. A tavon szokásunkhoz híven mindenkit leelőztünk. Korábban is jó kis hajónak tartottuk a Sportinat, de az idén nagyon szembetűnő volt a gyorsasága a többi hajóval szemben. A Kula nevet viselő csatornában kikötöttunk, hogy ott töltsük a lengyelországi vitorlástúra utolsó hajón alvós éjszakánkat. Jól is tettük, mert egy kis fürdés után egy jó kis vihar kerekedett. Mi azért elég védett helyen voltunk. Így a hajó fedélzete fölé egy sátor kifeszítése után élvezhettük a kéznél lévő vörösbor mellé a friss levegőt anélkül, hogy nagyon eláztunk volna. Feltehetően az alkoholnak is lehetett köze ahhoz, hogy miután Laciék elvonultak aludni, előkaptuk a GPS-t, és abban versenyeztünk, hogy ki tud legnagyobb sebességet elérni egy mozdulattal. Elég vicces látvány voltunk. A versenyt végül Domi nyerte 15.2 kilométer per órás sebességgel.
A szomorú vég
Aztán eljött az utolsó nap. Jó szelünk volt, és szépen haladtunk Ryn felé. Laciek megint lehagytak. Szívesen mondanám, hogy mi hagytuk őket elhúzni, hogy ne úgy menjenek haza, hogy gyakorlatilag mindig lassabbak voltak nálunk, de ez összeegyeztethetetlen lenne az egyik alapelvemmel, miszerint az igazságra kell törekedni. Egyszerűen gyorsabbak voltak. Ugyanakkor a vitorlázásnak már nem volt meg az a felhőtlen és felszabadult jellege, mint a hét elején. Szerintem azért, mert hiába voltunk a vízen, ez már a hazafelé vezető útnak az első (de bizonyos szempontból akár a másodiknak is tekinthetjük, a gizyckoi vonatállomástól a Kula csatornáig vezető rész után (mivel Laura hazautazása időben olyan közel volt a miénkhez, hogy nem lehetett teljes mértékben különválasztani a kettőt)) szakasza. Annak aki idáig türelmesen (vagy épp türelmetlenül) várta, hogy az idei második nádasba való bevitorlázásunkról olvashasson, most ünnepélyesen felajánlom a lehetőséget, hogy egy jó nagyot csalódhasson. Ugyanis atrocitás nélkül értünk Rynbe, ahol a hajókat visszaadtuk, kifizettük a hajókban keletkezett károkat meg az elhagyott tárgyakat, összecsomagoltunk, lezuhanyoztunk, megkajáltunk, és elindultunk hazafelé. A rekordot nem sikerült megdönteni, de elég közel jártunk (ha nem állunk meg olyan benzinkútnál, ahol nem lehet tankolni, és kevesebb cigarettát szívnak el azok, akik dohányoztak, talán még épp megcsíphettük volna a rekordot).
Vakbél
Bizonyára sokan nem tudtok hirtelen mit kezdeni ezzel a címmel. Nos, most nem fogom a kérdést részletesen fejtegetni, hanem feladványként fog szerepelni. Aki elsőként (bár üsse kavics, legyen első három) helyesen kifejti (egy, a fent baloldalt található email címemre küldött üzenetben), hogy miért is vakbél a beszámoló eme részének címe, az vendégem egy korsó meggysörre (vagy egy desszertre, ha nem szereti a sört). Annyit súgok, hogy a megoldásban segíthet egy sokak által beszélt idegen nyelv (és most nem a kínaira gondolok) ismerete.
A legénységről
Körülbelül két hónappal az esemény előtt, elvileg megvolt a nyolc résztvevő, ami két Sportina esetében ideális létszámnak tekinthető. Aztán jöttek a visszalépések… Két héttel az indulás előtt már csak öten voltunk. Az utolsó pillanatban kiküldött felhívásra végül lett három jelentkező (akik közül korábbról senkit sem ismertünk (mi, akik az eredeti nyolcból maradtunk)), ami megint visszahozta a résztvevők számát az ideális nyolcra. Sajnos az utolsó napokra is jutott két visszalépés. Így maradtunk hatan. A hajónként 3 ember az a létszám, ami még elmegy, de időnként érezhető, hogy egy-két kéz még elkelne. Végszükség esetén két ember is megoldhatja a feladatokat (ahogy azt a két Laci (le a kalappal előttük) tette miután Laura hazament), de az már tényleg a minimum (főleg az árboc felállításánál/lefektetésénél).
Az időjárásról
Korábbi években mindig volt kivetnivaló az időjárással szemben. Az első évben szépen sütött a nap, de szélből általában nagyon kevés volt. A következő évben már jobb szelünk volt, de kevesebb volt a napsütés, és időnként hideg volt. Tavaly nagyon hideg volt (éjszakánként többször is fagyott, és május elsején még havazott is). Ez nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy az idén a hagyományokkal szakítva nem május első, hanem június utolsó hetét választottuk a vitorlatúra időpontjaként. Nem bántuk meg. A nap általában sütött, de ez nem párosult a 2005-ös szélcsenddel. Időnként nagy szelünk is volt, de nagy veszélyben sosem voltunk. Eső napközben csak első nap volt, és komolyabban csak addig esett, amíg bent a kajütben vártuk (lehorgonyozva), hogy elmúljon a vihar.
A gurigázásról
Az idei vitorlázás előtt igazából sosem elmélkedtem el azon a kérdésen, hogy vajon mivel gurigázok. A mai napig sem tudom, hogy valójában mivel is gurigázok, de amennyiben Gerely Lászlónak hihetek (es miért ne hinnék neki? Hiszen egy értelmes emberről van szó, aki sok mindenről tud sok mindent), azt biztosra vehetem, hogy szarral nem. Ezzel először talán akkor szembesültem, amikor megálltunk az „ördögsziget” nevet viselő félszigeten egy főzőcskézésre, és a hozzávalók kipakolásánál előkaptam három Whiskeys dobozt, amelyekben már nem a kívül ígért nedű, hanem egy-egy kristálypohár (a borhoz) élvezte a szóban forgó hengerek nyújtotta védelmet. Amikor ez kiderült, Laci egyből rávágta, hogy ”Te aztán nem szarral gurigázol!”
A 30 éves Gina Lollobrigidáról
A kedd esti borozás alatt többek között az is szóba került, hogy miért is nem mentünk tovább. Erre Domi úgy válaszolt, hogy igazából akár tovább is mehettünk volna de mivel a kitűzött úticélunknál sem várt ránk semmi, nem igazán volt miért. Bezzeg, ha ott várt volna a 30 éves Gina Lollobrigida… Tényleg nem valószínű, hogy ott tárt karokkal épp ránk várt volna aznap este az említett hölgy, de mivel nem mentünk el odáig, sosem fogjuk megtudni…
Az alkoholnaplóról
Az idén 32 üveg bort (és még egy kis töményt) vittünk magunkkal. Nem volt kitűzött cél, mindet meginni (és hoztunk vissza bőven), de legalább legyen választék. Kitűzött cél volt viszont, hogy minden italról egy rövid leírás készüljön (amolyan kostoló napló). A jegyzetek elkészültek, a hiányosakat itthon két borértő barátommal visszakóstoltuk, és a feljegyzéseket kipótoltuk. Sajnos nem ment zökkenőmentesen a hajónapló megírása (a részletekkel most nem foglak benneteket untatni (eddig is olvastatok eleget, és könnyen magyarázkodásnak tűnhet)), és fájó szívvel végül úgy döntöttem, hogy feláldozom az idei alkoholnaplót a hajónapló javára. Jövőre viszont…
Mindent összevetve
Annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban a résztvevők névsora meg a létszám egyaránt (megint) nagyon átrendeződött, és egyáltalán nem voltak velünk lengyelek, ez volt az egyik legjobban sikerült vitorlázás a Mazuryn. Hajónként elkelt volna még egy ember, de általában így is sikerült elvégezni a feladatokat. A hangulat jó volt, és szerintem mindenki jól kijött mindenkivel. Az időjárás is nagyon kedvező volt. Megfelelő egyensúly volt kaland és lazítás között. Természetesen tudnék (mert ennek nagy mestere vagyok) találni olyasmit is, ami jobb is lehetett volna. Voltak, akiket szívesen láttunk volna, de nem tudtak eljönni. Az alacsony létszámnak köszönhetően ez volt a legdrágább mazury túra (de még így is túléltük (még azt sem mondhatom, hogy nagyon barátságtalan volt a végösszeg)). A nagy hőségben nem sikerült megoldani a fehérbor megfelelő hűtését. Ezek viszont mind eltörpülnek amellett, hogy más szempontokból milyen jól sikerült minden. Mindemellett azért megteszem, ami tőlem telik, hogy jövőre még jobban sikerüljön (tudom, hogy magas a léc, de legalább van kihívás)…
